~kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el..

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

ne tervezgesd előre az életed, hagyd, hogy magától alakuljon.. ne keresgélj a tökéletes pasi után, hagyd, hogy ő találjon rád.. az élet olyan egyszerű.. a dolgok épp csak annyira komplikáltak, mint amilyenné tesszük őket

Ezt most neked,ezt most rólad,ezt most érted írom,bár nem kérted,de életem jelentős része lettél.

Álmaimba merülök, a
fantázia mély világába. Csodaképek, ámított boldogság. Emlékek
csoportjai rohannak meg, és elveszek... elveszek, már nincsen idő,
nincsen tér.... repülök a képzelet szárnyán. Keveredik a múlt és a
fantázia, bódít minden. És égek, égek, mert valami forrót érzek bent,
ami teljesen felhevít. Elolvad minden jég bennem, fagyos kezeim sem
dermedtek többé, érzem ahogy ott is szétárad a forróság. Csak azt
sajnálom, hogy nem vagy itt velem. Éghetnénk ketten egy tűzben......
Érezhetnénk egymás forró csókjait és öleléseit. Azt akarom, hogy még
jobban égess... égess el.... hogy többé ne érezzem a valóság ridegjét,
csak a boldogság tűz forró énjét. Mi ez? Megrémülök vagy megőrülök?
Elveszek... segíts, ránts vissza valóságba, mielőtt végleg elnyel a
forróság végtelen és többé nem tudok felébredni! Odaveszek, mi lesz ha
kialszik a tűz és a hidegben megfagyok majd? De nem! A valóság sosem
lesz olyan hideg,hogy a forróság után bármikor is megfagyjak! A lángok
oly magasra csapnak fel, hogy ha kialudni készülne akkor is
tudom takarékra tenni, és mindig ad majd meleget, akkor is mikor már
egymagam töltöm el hideg téli estéimet. Ne, ne ránts vissza, inkább
gyere velem. Fogd a kezem, érezd a lángolást, nem fogsz csalódni
benne... Érezd meg, s égj égj ebbe a felejthetetlen és örök tűzben...

Az élet tele van illúziókkal .. *

Olyan erőszakosak vagyunk, nem? Úgy félünk az öregedéstől, hogy
megteszünk ellene mindent. Nem vesszük észre, hogy az a legfontosabb,
hogy legyen kivel megöregedni. 

 

 Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz. Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet. Egy pont, ahol kiborulsz. Egy pont, ahol már csak röhögünk
mindenen. Egy pont, ahol már nem agyalsz. Egy pont, ahol erősnek kell
lenned, és egy másik, ahol elgyengülhetsz. Egy pont, ahol az extázis
kezdődik. Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van, s egy
másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz... Mindig van egy pont. `

van egy hely távol, ahol mindenki a barátom. :)

Guruljunk le patakparti víztükröt lesve,
A kis fahídon menjünk át halakat keresve!
Olcsó hippik vagyunk, még te is az lehetsz,
Ahogy hullnak a virágszirmok: szeretsz vagy nem szeretsz?

Talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget.
Meséket mondhatnál, amikből megtudnám,
ki vagy - te, aki mindig itt vagy,
de valahogy mégis folyton hiányzol,
mint a légszomj - fojtón hiányzol. 

 Nem tűntem el,
Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok.

Egyszer volt ..

... romba dőlt az életem, én meg végig nézhetem,
figyelnek szürke emberek, hagynak, nem segítenek.
Hátba szúrt egy érzés, mit csinálhatnék...?

Azt hiszem, eltévedtem. Ő nem az én hercegem, és ez nem az én mesém..

Fuss el, fuss csak örökké!
Nincs mit mondanom!Fuss hát el!
Nincs több könnyem, hogy lehulljon!Menekülj hát!
Fuss csak gyáva!Találj rá egy átkozottabb világra!Szerettél te idióta!Menekülj csak el!Tied voltam az első szóra.Fuss már el!Mért vagy még mindig itt?!
Mit vársz még?Hogy vérem a padlóra hulljon?Indulj már!
Hogy szememből még egy könny is kicsorduljon?Rohanj el!Nem akarom hogy maradj, Ha a szívem már így is megszakad!Miattad, te barom!Fuss hát!Az akarod, hogy szétszabdaljam a karom?!Szaladj! Szaladj!Mért nézel így rám?!Akarsz még valamit, netán?!Hogy kitépjem a szívem?Fuss el!És a lábad elé tegyem?Hagyj egyedül!Mért nem érted meg, Hogy még mindig szeretlek?!Szeretlek igen!Hagyj meghalni!Mert a szerelem már csak ilyen!Engedd már el a kezem!Most mért hajtod le a fejed?Neked nincs miért szégyenkezned!Csak összetörtél!
Rohanj hát!Csak belülről megöltél!Fuss minél messzebb!
Most meg mit csinálsz?!Ajkad ajkaimra talál...Szeretsz még? Kétlem...Ne játssz hát tovább!
Ujjaid a nyakamon érzem...Ne várj tovább!Mért nem tudsz egyszerűen csak itt hagyni?!Megmutassam, milyen a szerelembe belehalni?!Hozzám simulsz, karjai átfonják a csípőm...Menj már!Csak csókolsz gyengéden, megértőn...Kicsordul egy könny a szememből...Mért játszol velem?!Rég kimondott szavaid visszhangzanak a falakról...Ellöklek magamtól..." 

Az embereket meg lehet ismerni a zenén keresztül, amit hallgatnak. ;)

Én félek a zenétől, mert tudom,
hogy rövid és hosszú hullámaival roncsolni is tud a lélekben,
feltár olyan beteg területeket, ahová a sebészkés
soha nem bír lehatolni, átjár olyan fájdalmakat,
melyek már zsibbadtan, mintegy eltokosodva szunnyadtak
a lélek szövetében, megérint olyan emléket is,
amelyről azt hitted, hogy az irodalom és a
környezeted sem tud róla. A zene sugarai
áthatolnak az érzések anyagán, néha bomlást okoznak
a mélyben, kóros folyamatokat indítanak el.
Vigyázz a zenével! A mélységbe hív, ahol
nincs vita többé, mintegy a tények élnek
és viaskodnak, felbonthatatlanul.
A zenével nem lehet feleselni.
Nem lehet tiltakozni ellene.

Aki a zenét szereti, soha nem lehet igazán boldogtalan.

A rock az a dolog, ami mindenkiben benne él, csak meg kell találni magunkban! (Chester Bennington)

 :)

...Megcsókolt és lágyan átölelt,
fülembe súgta, hogy más nem kell,
örökké, amíg van szerelem,
el nem hagy már többé sohasem.

*Rég ülünk itt együtt és csak hallgatunk
Mondd miért jöttünk össze,
ha nincs mit mondanunk,
Miért nézed az órát?
tudom, hogy menni kell, túl egyszerű volna,
nem így nem engedlek el*..

Van,hogy lélekben néha úgy érzem,feladom ebből elég!.Aztán rám nézel, s mikor hozzám érsz,rögtön érzem: itt a vég!