Ezt most neked,ezt most rólad,ezt most érted írom,bár nem kérted,de életem jelentős része lettél.

Álmaimba merülök, a
fantázia mély világába. Csodaképek, ámított boldogság. Emlékek
csoportjai rohannak meg, és elveszek... elveszek, már nincsen idő,
nincsen tér.... repülök a képzelet szárnyán. Keveredik a múlt és a
fantázia, bódít minden. És égek, égek, mert valami forrót érzek bent,
ami teljesen felhevít. Elolvad minden jég bennem, fagyos kezeim sem
dermedtek többé, érzem ahogy ott is szétárad a forróság. Csak azt
sajnálom, hogy nem vagy itt velem. Éghetnénk ketten egy tűzben......
Érezhetnénk egymás forró csókjait és öleléseit. Azt akarom, hogy még
jobban égess... égess el.... hogy többé ne érezzem a valóság ridegjét,
csak a boldogság tűz forró énjét. Mi ez? Megrémülök vagy megőrülök?
Elveszek... segíts, ránts vissza valóságba, mielőtt végleg elnyel a
forróság végtelen és többé nem tudok felébredni! Odaveszek, mi lesz ha
kialszik a tűz és a hidegben megfagyok majd? De nem! A valóság sosem
lesz olyan hideg,hogy a forróság után bármikor is megfagyjak! A lángok
oly magasra csapnak fel, hogy ha kialudni készülne akkor is
tudom takarékra tenni, és mindig ad majd meleget, akkor is mikor már
egymagam töltöm el hideg téli estéimet. Ne, ne ránts vissza, inkább
gyere velem. Fogd a kezem, érezd a lángolást, nem fogsz csalódni
benne... Érezd meg, s égj égj ebbe a felejthetetlen és örök tűzben...